12. rész

 Másnap volt az utolsó tanítási nap a karácsonyi szünet előtt. Csütörtökön szenteste, Mellisával pedig megbeszéltük, hogy délután elmegyünk megvenni az ajándékokat, mivel szabadnapos leszek. Elhívtam Shirley-t is, hogy tartson velünk, szívesen beleegyezett. Úgyhogy utolsó óra után Devora felvett minket a suli előtt, mert ugye ő nem maradhat ki, ha vásárlásról van szó, és elindultunk bevásárolni. Shirley az anyukájával ment, a városban találkoztunk.

- Let! Hé, itt vagyok! – hallottam barátnőm hangját, de a nagy tömeg miatt először nem vettem észre. Valószínűleg az egész államból ide jöttek az emberek vásárolni, ugyanis annyi embert még soha nem láttam, mint ahányan a pláza feldíszített földszintjén tartózkodtak. Lábujjhegyre álltam, és szerencsémre a következő pillanatban megláttam az ismerős szőke hajkoronát. Mindig is irigyeltem barátnőm természetes szőke, göndör fürtjeit, amik szöges ellentétei az én egyenes, sötét tincseimnek.

- Lee! – ugrottam nyakába, mikor mellém ért. Őszi szünet óta nem láttam, ami bizony igen hosszú idő, ha valakinek ilyen jó barátnője van.

- Uram isten! – kapta szája elé kezét, miután elengedtem – Hiszen te mosolyogsz! Megmondtam neked, hogy jó választás az a srác! – tette csípőre kezét.

- És mennyire igazad volt! – helyeseltem, majd eszembe jutott a másik kettő, szótlanul álldogáló lány. Gyorsan bemutattam őket egymásnak – Anyukád hol van? – kérdeztem, mert feltűnt, hogy a vidám hangú Mrs. Fry nincs sehol.

- Á – legyintett – Azt mondta, mindenképpen meg kell néznie valami leárazást a konyhai eszközöknél, vásároljak csak nyugodtan.

- Akkor – csapta össze tenyerét Dev, majd elrikkantotta magát – Shoppingra fel!

Szinte az összes üzletet végigjártuk már, mire az ajándékok nagy részét megvettük. Marcusnak beszereztem egy hógömböt, mivel újabban gyűjteni kezdte őket, Courtney-nek egy mesekönyvet, Lisának karkötőket, Devorának egy sálat, amiről ő maga nyilatkozta, hogy irtóra tetszik neki, de mivel most nem magának vásárol, nem veszi meg. Az egyik könyvesboltban előfizettem egy könyvsorozatra, amiről apa már hetek óta beszél, így már csak két embernek kellett ajándékot találnom. Shirley-nek és Claytonnak.

- Lee, nézd csak – emeltem fel egy bordó, kötött sapkát egy pultról az egyik ruhaboltban. Barátnőm nagyon szerette az efféle téli cuccokat, mégis mindig azt mondja, nincs neki elég.

- Azta, de jó sapi! – kapta ki a kezemből – Kinek veszed?

- Öö… az unokanővéremnek – hazudtam. Természetesen meglepetésnek szántam, nem akartam elárulni, neki néztem ki, de így most már biztos voltam benne, hogy tetszeni fog neki. Az unokanővérem, Alice pedig úgysem tudja meg. Gyorsan kifizettem a sapkát, majd továbbindultunk. Eléggé elfáradtunk már a sok sétában és nézelődésben, ezért beültünk egy kávézóba.

- Szerintem nagyjából készen vagyunk, nem? – kérdezte Dev.

- Á, én még nem találtam semmit sem Clay-nek, és sajnos ötletem sincs – kevergettem a kávémat.

- Veszel neki ajándékot? – mosolygott Lisa.

- Te is vettél Alex-nek, nem?

- Végülis, ja. De nekem könnyebb dolgom volt – vonta meg vállát, utalva arra, ő egy CD-vel elintézte ezt az egészet. De én nem akartam ilyesmit venni, hiszen bármikor megváltozhat az ízlése, vagy mit tudom én. Sokkal jobban tudja saját maga, melyikre vágyik a legjobban.

- Vegyél neki sálat – ajánlotta Shirley.

- Vagy zoknit – csatlakozott Dev nevetve.

- Kösz a segítséget – nevettem én is.

- Majd még megyünk egy-két kört, biztos meglátsz valamit a kirakatokban – mosolygott rám Lisa.

Igaza lett, az üzletek előtt sétálva megakadt a szemem valamin.

- Szerintetek ez milyen lenne? – mutattam rá az üvegen keresztül.

- Nem tudom, szoktak ilyet hordani a fiúk? – méregette Shirley.

- Igen, Chris-nek is vettem már hasonlót – bólogatott Devora.

- Mindegy, megveszem – mentem be az üzletbe, majd miután elmagyaráztam az eladónak, pontosan mit is szeretnék, beletette egy szürke kis zacskóba – Végre megvan minden – léptem ki barátnőim közé.

- Oké, akkor már csak anyut kéne megkeresni – forgolódott Shirley.

- Az ott nem ő? – mutattam a szökőkútnál felállított hatalmas karácsonyfa felé, ahol Mrs. Fry-t vettem észre egy magas férfival társalogni. Shirley anyukája nem túl alacsony, csinos nő, és barátnőm elmondása szerint újabban ismét keresi a férfiak társaságát…

- Anyuu, ne máár – nyüszített Lee, majd átverekedve magát a kisebb tömegen, édesanyja felé vette az irányt, mi hárman pedig követtük. Egymás mellett felsorakoztunk a meseszép fenyőfa alatt, kezünkben megannyi zacskóval és szemügyre vettük a hapsit. Nem volt túl idős, negyvenes éveiben járhatott. Sportos alkat, arcán borostával, amitől kifejezetten jóképű volt.

- Sziasztok, lányok – fordult felénk mosolyogva Mrs. Fry – Bevásároltatok?

- Anya, ő kicsoda? – engedte el füle mellett a kérdést barátnőm.

- Ő Michael Naylor – mutatta be – Az egyik üzletben futottam össze vele. Mike, ő itt a lányom, Shirley, és a barátnői.

- Örülök – nyújtott kezet mosolyogva Michael, de Lee csak bosszúsan méregette, és nem nyújtotta saját kezét, mire a férfi zavartan zsebre tette, majd köszönt nekünk is.

- Hát… Akkor indulhatunk? – fordult felénk Mrs. Fry. Bólintottunk, és mi, lányok elindultunk a lift felé, amivel majd lemegyünk a parkolóba – Nos, akkor majd még talán összefutunk – mosolygott Shirley anyukája a férfire, majd ő is utánunk jött.

- Hogy értetted, hogy még összefuttok? – nézett rá barátnőm résnyire szűkült szemmel.

- Megadta a telefonszámát – húzta ki magát büszkén a nő.

Shirley még aznap este felhívott, hogy elpanaszolhassa nekem bánatát. Nem örült neki, hogy ismét egy idegen pasi legyeskedik anyukája körül. Pedig szerintem ebben nincs különösebben semmi rossz, csupán tovább szeretne lépni. Mindenesetre türelmesen hallgattam barátnőmet, hiszen ő is már megannyiszor hallgatta az én panaszáradataimat.

- El sem hiszem, hogy már elfelejtette apát – váltott szomorkásabb hangra.

- Nem felejtette el, csupán újra szeretné kezdeni – próbáltam vigasztalni – Nem lehet, hogy egyedül érzi magát?

- De hisz’ itt vagyok én is! Nincs egyedül.

- Tudod, hogy nem erre gondoltam – folytattam lágy hangon – Csak szerintem valamennyire pótolni szeretné az űrt apukád után. De ne aggódj ezen ennyit, hiszen még az sem biztos, hogy lesz ebből valami…

- Vacsora előtt felhívta – szólt közbe halkan – Mármint Michael anyát. Felállt az asztaltól és felment a szobájába. Fél óráig beszéltek!

- Ó – csak ennyit tudtam kinyögni – Elmondta, miről?

- Szeretné, ha jobban megismernék egymást – mesélte nyávogós hangon, váltogatva a hangmagasságot, amitől én elmosolyodtam.

- És biztos, hogy ez annyira rossz? Mi van, ha ez a Mike rendes hapsi? Legalábbis nekem elsőre annak tűnt…

- Ezt csak azért mondod, mert nem veled történik ez. Mit szólnál, ha apukádnak lenne barátnője? Hm?

- Ha normális nő lenne, nem lenne vele semmi bajom – mondtam, és komolyan is gondoltam. Amióta anya nincs, apa egyre többet lóg a barátaival, de sokszor látom rajta, hogy magányos. Ha találna magának egy normális barátnőt, azt én sem ellenezném.

- Na, mindegy – sóhajtott – Beszéljünk másról. Mikor adod oda Clay-nek az ajándékot?

- Holnap csak ötig kell a kávézóban lennem, utána eljön értem, gondolom, valamikor akkor – mondtam – Kíváncsi vagyok, mit fog hozzá szólni…

- Biztos tetszeni fog neki, hiszen tőled kapja – bíztatott vidámabb hangon.

- Remélem – mondtam szinte csak magam elé.

Mivel már nincs iskola, Dominic megkért, fél egyre menjek be, és ötig maradjak. Karácsony előtt mindig nagyobb a forgalom, mint általában, ráadásul ez az az időszak, amikor az emberek az utcán vannak. Ilyenkor jól jön a segítség.

Egyfolytában talpon voltam, végig teltházunk volt. Otthonról úgy jöttem el, hogy csak egy gyorsan összedobott szendvicset ettem, és itt is csak egy szelet sütire jutott időm, ezért kitörő lelkesedéssel fogadtam Clayton ötletét, miszerint menjünk el Luke Crowe büféjébe.

Egymással szemben leültünk a piros huzattal ellátott padokra, és nézegetni kezdtük az étlapot. Luke kis étterme volt az egyetlen hasonló itt, Millbrookban, és igen jól ment. A kaja jó, nem is drága, és bárkit szívesen látnak, akár mikor is toppan be. Luke negyven körüli, vicces férfi. Minden álma valóra vált, amikor tizenhat éve megnyitotta az éttermet. Van egy felesége, Michelle és egy 15 éves lánya, Nancy. Ő a mi sulinkba jár, ez az első éve a Stanhope Elmore-on. Nem szoktam beszélni vele, kissé különc lány, és talán még beképzeltnek is mondható. Tipikus mai tizenéves.

- Mit adhatok? – jelent meg az egyik pincérlány. Velem egyidős, fekete hajú, magas lány. Őt is ismerem, egy évfolyamba járunk. Unottan felveszi a rendelésem, majd bűbájos mosollyal arcán végighallgatja Clay-t is. Ó, anyám.

- Nehéz napod volt? – dőlt hátra a fiú, miután szúrós szemmel végigkísértem a leányzó lépteit és popórázását a pulthoz vezető úton.

- Aha – fordultam felé. Szürke, kötött sapkáját levette fejéről, mikor ide értünk, haja most össze-vissza áll, ennek ellenére irtó jól nézett ki. Fehér, mintás pólót, sötétszürke pulóvert és farmert viselt. Hosszú szempillái alól engem figyelt sötét szemeivel, én pedig elmosolyodtam.

- Min mosolyogsz? – görbítette el ő is száját.

- Rajtad.

- Miért? Hü.lyén nézek ki? – nevetett fel halkan.

- Nem – ráztam meg a fejem – Épp ellenkezőleg. Nem tudok betelni veled.

- Khm – zavart bele beszélgetésünkbe a kis feketeség. Kezemet elvettem az asztalról, mire letette elém a tányért, rajta a sok finomsággal. Clay is megköszönte saját adagját, majd enni kezdtünk, közben pedig végig beszélgettünk.

- Akkor ez most elmegy harmadik randinak? – kapott be egy sült krumplit.

- Harmadiknak? – kérdeztem.

- Hát az első volt Mellisáék bulija. A második meg a bál, nem? – mosolygott.

- De – mosolyogtam én is.

- És, mit tervezel mára? – váltott témát.

- Hát, ha hazamegyek, akkor szerintem feldíszítjük a karácsonyfát – gondolkodtam – Nem csatlakozol? – vetettem fel – Csak ha nincs dolgod.

- Nem, ráérek. De nem tudom, apukád örülne-e nekem.

- Nyugi, már megbékélt a helyzettel. Én pedig kifejezetten örülnék neki – vontam meg vállam.

- Mért nem ezzel kezdted – mosolyodott el, majd áthajolt a kis asztalon, hogy megcsókoljon.

Az ajtónk előtt Clay finoman visszarántott, magához húzott és a szemembe nézett.

- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?

- Teljesen – Lábujjhegyre álltam és kabátja szélénél fogva közelebb húztam, majd megcsókoltam. A következő pillanatban kinyílt a bejárati ajtó. Egyből szétrebbentünk és odafordítottuk a fejünket, nekem pedig elkerekedett a szemem – Lee?

- Letty! – ugrott nyakamba – Apukád elhívott karácsonyfát díszíteni. Gondolta, lepjelek meg – vigyorgott. Észrevette a mellettem álló Clayton-t, tetőtől talpig végigmérte, majd a fülemhez hajolt, közben le se vette róla szemét – Ő lenne az?

- Igen – fogtam meg a fiú kezét mosolyogva – Lee, bemutatom Clay-t. Clay, ő a legjobb barátnőm, Shirley.

- Szia – nyújtotta kezét Lee, barátom pedig féloldalasan mosollyal kezet fogott vele.

- Szerintem jobb lesz, ha most bemegyünk – ajánlottam, mivel észrevettem, hogy Shirley zokniban és kabát nélkül áll az ajtó előtti „Welcome” feliratú lábtörlőn. Bólintással jelezték egyetértésüket, így mindhárman benyomultunk a lakásba. Barátnőm egyből eltűnt a nappaliban, mi is utána mentünk, miután levettük a cipőnket és kabátunkat.

A nappali sarkában állt az terebélyes fenyőfa, amit apával és a testvéreimmel közösen választottunk ki, miután tegnap hazaértem a vásárlásból. A földön mindenhol dobozok sorakoztak, bennük különböző díszekkel és égősorokkal. Courtney épp egy gyöngysorral játszott, Marcus az egyik dobozból szedegette ki az üveggömböket, Shirley pedig az égősort próbálta kibogozni. Apa bukkant fel a konyhából. Megtorpant, mikor észrevette Clayton-t, amint a kezemet fogja. Ő illedelmesen kinyújtotta kezét, bár arcáról nem lehetett leolvasni gondolatait.

- Jó napot, Mr. Montoya.

- Apa! – sziszegtem, mire pár pillanat gondolkodás után halványan elmosolyodott és belecsapott a fiú tenyerébe. Halkan sóhajtottam egyet.

- Na? Díszíthetünk már? – termett mellettünk húgom.

- Persze – öleltem át.

Bevallom, az elején egy kicsit én is tartottam attól, vajon jó ötlet volt-e elhívni Clay-t. De aztán beláttam, hogy igen. A sok segítő kéznek köszönhetően pikk-pakk sejtelmes fényű, gyönyörű karácsonyfát varázsoltunk az egyszerű fenyőfából. Apa és Clay feltette az égősort, Shirley segített a gyöngysornál, Marcus a piros és fehér gömböket adogatta, én pedig Courtney-vel a szaloncukrokat tettem fel a fára, közben mindenben segítettem a többieknek. Már csak egy valami hiányzott…

- Feltehetem a csillagot? – szorongatta Court az arany színű darabot, csillogó szemét ide-oda kapkodva közöttünk.

- Hiszen fel sem éred a tetejét – sóhajtott Marcus, egyből elvéve a kislány kedvét.

- Dehogynem – mosolygott rá Clay, majd a nyakába vette, így már elég magasan volt ahhoz, hogy hatalmas mosollyal arcán a fa tetejére tehesse a csúcsdíszt. Amikor újra a földön volt, átölelte a fiút. Elérzékenyült mosollyal figyeltem a jelenetet.

- Na, jól van – csapta össze tenyerét apa – Fél óra múlva vacsora. Clayton, maradsz?

- Csak ha nem zavarok.

- Nem – mosolygott rá –, nem zavarsz.

Gyorsan összepakoltuk a dobozokat, a testvéreim pedig leültek a kanapéra tévét nézni.

- Szeretnék mondani valamit – súgta Clay. Kérdőn néztem rá, szemében mosoly bujkált.

- Egy pillanat – léptem Lee mellé – Itt maradsz velük? – böktem a kanapén ülő gyerekek felé.

- Persze, miért? – vonta meg vállát.

- Mindjárt jövünk – mosolyogtam rá, majd kézen fogtam Clayton-t és a szobám felé vezettem. Becsuktam magunk mögött az ajtót és felé fordultam – Ugye, megmondtam, hogy nem lesz vészes – öleltem át, mire egy csókkal válaszolt, amibe belemosolyogtam – Mit akartál mondani?

- Igazából adni szeretnék valamit – adott még egy gyors puszit a számra, majd elengedett és előhúzott a nadrágja zsebéből egy apró fekete dobozt, halványpiros szalaggal átkötve.

- Ez… ez meg mi? – forgattam kezemben.

- Nézd meg – mondta sejtelmesen – Remélem, tetszik.

Óvatosan kikötöttem a szalagot és felnyitottam a doboz tetejét. Egy nyaklánc. Egy sötétkék kövekkel kirakott szív medál volt rajta, egyszerű, vékony lánccal átfűzve.

- Ez… gyönyörű – simítottam végig a medálon.

- Nézd meg jobban – mosolygott. Először nem értettem, mire gondol, de amikor kivettem a dobozkából és ujjaim között forgatni kezdtem, észrevettem az apró gravírozást a hátulján. December 19.

- A Karácsonyi Bál? – kérdeztem elbűvölve. Azon a napon jöttünk össze. Az első csókunk.

- Igen – vette ki a kezemből a láncot, és mögém lépett. Kezemmel felfogtam a hajamat, és megvártam, hogy becsatolja a kis kapcsot.

- Nem is tudom, mit mondjak – ráztam meg finoman a fejem - Várj, nekem is van ajándékom – léptem az asztalomhoz, és elővettem a felső fiókból a kis szürke zacskót, amibe az eladó tette még a boltban – Nem tudtam igazán, mit adhatnék neked – nyomtam kezébe, és figyeltem, ahogy előveszi azt a bőr karkötőt, amit megláttam a kirakatban  – A te ajándékodhoz képest ez semmiség, de remélem, azért tetszik, és… - magyarázkodtam, de félbeszakított.

- Tökéletes – húzott magához – Nem az a lényeg, hogy mit adsz – simította meg arcom – Hanem az, hogy te adod.

- Biztos? – húztam el a szám – De hisz olyan kis egyszerű…

- Biztos – csókolt meg. Mikor elváltunk, homlokomat az övének támasztottam.

- Örülök.

11. rész

Másnap amilyen hamar csak tudtam, megkerestem Mellisát, hogy minden apró részletet kiszedhessek belőle. A negyedik szünet elején végre rá találtam. Magammal húztam, és pár perc múlva valóban a lánymosdóban kötöttünk ki.

- Na, hallgatlak – csuktam be az ajtót, és a falnak dőltem.

- Várj egy kicsit – emelte fel a kezét. Gondosan végigkopogtatta az ajtókat, de mivel sehonnan nem jött válasz, visszafordult hozzám, és csillogó szemmel belekezdett.

Elmesélte, hogy miközben táncoltak, többször is felreppent egy-egy bók a szemére, a ruhájára, vagy a hajára, és a fiú arról beszélt, hogy mennyire örül neki, hogy elhívta, mert még soha nem volt ilyen jó partnere, és ez az este tuti felejthetetlen lesz számára. De Lisa úgy gondolta, csak be akarja hálózni, vagy elhitetni vele dolgokat, hogy megbízzon benne. Ennek ellenére elmondása szerint irtó jól esett ez neki, és jól érezte magát. Amikor pedig Clayton-t és engem kitettek a házunknál, utána hazavitte, de nem engedte kiszállni az autóból.

- Azt mondta, nagyon jól érezte magát, és hogy majd ismételjük meg – lelkesedett barátnőm – Aztán áthajolt hozzám és megcsókolt – tapsikolt.

- Komolyan? És aztán?

- Anya kiszólt az ablakon hogy menjek már be – húzta el a száját – Nem feküdtek le addig, amíg haza nem értem.

- Csak aggódtak érted – nevettem.

- Akkor is, tök kínos volt! – grimaszolt, és mellkasa előtt összekulcsolta karjait – És veled történt valami érdekes?

- Semmi különös, hacsak… az, hogy ott maradt velem éjszaka és csinált nekem reggelit, nem számít annak – vontam meg a vállam mosolyogva, barátnőmnek meg elkerekedett a szeme.

- Nálad éjszakázott? És ez neked semmi különös? – kérdezte, de mielőtt válaszolhattam volna, valaki lehúzta az egyik vécét. Csodálkozva egymásra néztünk, majd az ajtó felé fordultunk, ami a következő pillanatban kivágódott, és Megan bukkant elő. Na ne már! Elkezdte mosni a kezét, közben a tükrön keresztül gúnyosan vigyorgott ránk.

- Hallom, kellemesen töltötted a szombat estédet, Scarlet – tépett le egy papírtörlőt.

- Semmi nem történt – mondtam meglepődve.

- Jaj, nekem aztán nem kell magyarázkodnod – veregette meg a vállam, mikor elhaladt mellettem, majd kiment a folyosóra.

- Ez meg hogy a francba került ide?! – fordultam Mellisa felé, aki csak zavartan csóválta a fejét.

- Nem tudom – vonta meg a vállát – Biztos felismerte a hangunk és hallgatózott.

- Ajj – fogtam a fejem.

- Most már mindegy, menjünk órára – mosolygott rám. Visszamosolyogtam, majd elindultunk.

Végig kellett szenvedtem egy unalmas fizikát, de ez még nem volt elég. Amikor kiléptem a teremből, és a szekrényem felé vettem az irányt, mindenki felém fordult. Volt aki, csalódott arccal, mások dühös tekintettel, néhányan pedig tipikus „Most komolyan? Ő?” pillantással méregettek. Először csak forgolódtam, nem értettem mi folyik itt. Végignéztem magamon, de semmi különöset nem vettem észre. Aztán beugrott. Megan! Tuti mindenkinek elmesélte a beszélgetésünket. Összébb húztam magam és gyorsabban kezdtem lépkedni.

A szekrényembe pakoltam a könyveimet, amikor Lisa mellettem termett, ezzel rám ijesztve.

- Te jó ég! – kaptam mellkasomhoz.

- Mi a baj? – kérdezte.

- Mindenki minket néz… - sütöttem le a szemem.

- Ja, te is hallottad? – mosolygott – Ne is törődj velük! Gyere, menjük ebédelni! – karolt belém, és a menza felé húzott.

Beálltunk a sorba, majd mikor a pult elé kerültünk, megpakoltuk a tálcánkat, és helyet kerestünk magunknak a zsúfolt teremben.

- Nézd csak, ott vannak a fiúk – mondta Mellisa, és elindult az egyik hátul lévő asztal felé, ahol én is megpillantottam Clayton-t és Alex-et három másik fiú társaságában.

- Biztos, hogy… - kezdtem volna, de barátnőm már néhány méterrel arrébb volt, nem is hallotta, hogy szóltam neki, így tétován utána indultam.

- Hé – intett Alex mosolyogva, amikor észrevett minket. Lisa mellé csusszant, én meg leültem Clay mellé.

- Szia – karolt át, majd adott egy gyors csókot.

- Szia – mosolyogtam rá zavartan, mivel ezt az egész ebédlő szeme láttára tette. Persze, mindenki egyből pusmogni kezdett.

- Hé, Tony, ha zavarunk, szólj nyugodtan – dobott felénk egy üres üdítős dobozt az egyik fiú.

- Tony? – kérdeztem mosolyogva.

- Nekik nem felel meg a Clay – vonta meg a vállát, majd a többiek felé fordult – Srácok, ő Letty. Letty, ők itt Jeff, Cody és Tyree – mutatott be minket egymásnak.

- Nem kell ennyire hivatalosan, elég a Ty – kacsintott rám a szőke fiú. Alex is bemutatta Mellisát, majd többnyire nyugiban enni kezdtünk.

- Amúgy – szólalt meg pár perc múlva Jeff, két falat közben – tényleg igaz, hogy Tony feltárta a szobád rejtelmeit, Letty? Már ha tudod, mire gondolok – vigyorgott kajánul, és én éreztem, hogy elvörösödöm.

- Ööö…

- Jeff, ilyen hülyeségeket meg honnan szedsz? – kérdezte Clay.

- Öregem, erről beszél az egész suli – tárta szét a karját Cody.

- Mi van? – szaladt össze a szemöldöke Alex-nek is.

- Hát… - kezdett bele Lisa, mire mind felé fordultak – Az úgy volt, hogy Megan kihallgatott minket, miközben erről beszéltünk a vécében.

- Áá, szóval a lányos csevej? – fordult felém Clayton.

- Haha – grimaszoltam.

- Na, srácok, én most elmegyek töridogát írni – jelentettem be tíz perc múlva, miután a fiúk közösen kitárgyalták ezt az egész pletykás ügyet. A tanárunknak, Mr. Alston-nak az a mániája, hogy dolgozatíráskor mindig öt perccel korábban jön, és öt perccel később megy, ami néha az őrületbe kerget minket. Meg amúgy is, még át akartam nézni, miből írunk – Tessék szurkolni!

- Minek, okos vagy te – vigyorgott rám Clay.

- Nem okos, csak szorgalmas – forgattam a szemem. Tegnap két órán keresztül magoltam az anyagot, és a végén már annyira le voltam amortizálódva, hogy este azonnal elaludtam, amint beledőltem az ágyba.

- Az ugyanaz – adott egy csókot, amibe belemosolyogtam.

- Nem igaz! Rosszabbak, mint két óvodás – csóválta fejét mosolyogva Ty.

- Érted megyek hétre – mondta Clayton. Még egyszer gyorsan megpusziltam, majd elköszöntem a többiektől és elindultam az órára.

A teremben leültem a helyemre, és vártam, hogy Mr. Alston megérkezzen, közben gyorsan átlapoztam a könyvben lévő fejezetet. Épp néhány évszámot memorizáltam, amikor valaki felült a padomra. Felnéztem, és megpillantottam Apryl Powell-t. Középhosszú, természetes vörös haja, borostyánszínű szeme és pisze orra van. Nagyjából ugyanolyan magas, mint én, és a kosárlabda csapat szerint igazi szépség. Még csak párszor futottam össze vele, beszélni sose beszéltünk, de hallani hallottam róla, nem is keveset. Igazi kis bestia, aki a végső pillanatig meghúzza magát, mint valami megfigyelő, ártatlannak tűnik, de aztán végzetesen lecsap. Ha Megan nem ebbe a suliba járna, ő lenne a helyén. Legalábbis mindenki ezt mondja.

- Szia, ööö… Scarlet, ugye? – mosolygott rám angyalian. Lábait keresztbe tette, és úgy ült az egyszemélyes padon, mint aki épp egy címlapfotózáson vesz részt.

- Igen? – néztem rá kérdőn.

- Tudod, azt rebesgetik a suliban, hogy együtt vagy Clayton Joyner-rel. Ez igaz? – vonta fel egyik szemöldökét.

- Hát… igen – válaszoltam, mire arcáról eltűnt a bájos mosoly, és fenyegetően közelebb hajolt hozzám.

- Rossz válasz – mondta fojtott hangon – Azt ajánlom, szállj le róla, mert különben igen-igen megjárod!

- Miss Powell, kérem, foglaljon helyet! – lépett be az ajtón egy magas, szemüveges férfi, a történelemtanár – Az asztalokról mindent pakoljanak el, csak egy toll maradhat! – adta ki az utasítást, majd miközben mindenki a könyveket rendezgette, elkezdte kiosztani a tesztfeladatot. Apryl gúnyos grimaszt vágott, majd lecsusszant a padomról és a saját helyére sietett.

Te jó ég! Két napja van pasim és már tudja az egész suli. Mi lesz még itt? gondoltam magamban.

- Óra indul! – tapsolt egyet a férfi, mire mindenki megfordította a lapokat és már csak a tollak sercegését lehetett hallani.

A kávézóban viszonylag nagy forgalom volt egész délután, szinte mindenki bemenekült a hideg elől, aki csak elment az ajtó előtt. Rendeltek egy forró italt, esetleg egy sütit, felmelegedtek, majd fancsali képpel újból nekivágtak a zord időnek. Háromnegyed hétkor az utolsó vendég is fizetett, majd elment. Tina épp söpört, én pedig szóltam Dom-nak, hogy hátramegyek átöltözni.

Felvettem a szürke, kötött tunikámat, majd elkezdtem összecsomagolni, amikor hátulról két erős kar fonódott derekam köré. Gyorsan megfordultam, és elfojtottam feltörni készülő sikolyomot, amikor belenéztem az ismerős sötét szempárba.

- Muszáj mindig a szívbajt hozni rám? – mondtam szemrehányó stílusban, de nem sikeredett túl jól, ugyanis a végére elmosolyodtam.

- Kell valami izgalom az életedbe – nevetett, majd magához szorított és megcsókolt.

- Mit keresel itt? – hajoltam kissé hátrébb, hogy jobban lássam az arcát.

- Mondtam, hogy jövök.

- Jó, de… mármint itt, az öltözőben.

- Dominic mondta, hogy hátul vagy, én meg gondoltam, megleplek – puszilt a nyakamba, ami csikizett, úgyhogy felnevettem. Nagy nehezen elengedett, így gyorsan összepakoltam, felvettem a kabátom és elindultunk haza.

- El sem hiszem, hogy eljöttél csak azért, hogy hazakísérj – húzódtam közelebb hozzá vigyorogva. Kesztyűs kezem az övét szorította, semmi pénzért nem engedtem volna el.

- Nem örülnék neki, ha egyedül kéne hazamenned a sötétben – állt meg, majd szembefordított magával – Ki tudja, milyen alakok járkálnak az utcán – mosolygott féloldalasan, majd lehajolt hozzám és megcsókolt. Egyszerűen imádom ezt! 

Nemsokára tovább mentünk, szótlanul sétáltunk egymás mellett. Egy pillanatra eszembe jutottak a történelem előtti események, úgyhogy megráztam a fejem, hogy ne gondoljak rá.

- Minden rendben? – kérdezte Clayton.

- Persze – mosolyogtam rá halványan.

- Ne etess. Mi történt? – torpant meg, engem is megállásra késztetve.

- Semmi különös – sóhajtottam, majd elhúztam a számat – Csak néhányan, úgymond, el akarnak tenni láb alól.

- Megan? – biccentette oldalra fejét.

- Nem. Apryl.

- Ja, a kis vörös?

- Aha – bólintottam.

- És mit mondott?

- Hogy szálljak le rólad, vagy megbánom – nevettem fel kurtán.

- Akkor nem kell törődni vele – ölelt magához.
Amíg ott álltunk, ismét elkezdett esni a hó. Hátrahajtottam a fejem és hagytam, hogy az apró pelyhek landoljanak arcomon, majd lassan elolvadjanak. Boldog voltam. Újra boldog.